History of iron in Central and Northern Europe during the Middle Ages / A vas története Közép és Észak Európában a középkorban

A 12–15. században sokrétűvé vált a mesterség, ebből a korból páncél-, sarkantyú-, kard-, üst, lemezkovácsokat ismerünk, valamint kés-, kasza- és szegkovácsokat. Céhekbe tömörülve dolgoztak. Figyelmen kívül hagyva az erdélyi szász városok 1376. évi közös kiváltságlevelét, a legrégibb kovács céhszabályzatot 1467-ből Kolozsvárról ismerjük. Ezt követően a legkülönbözőbb időpontokban alakultak az országban kovácscéhek. A mesterek létszáma még a nagy városokban sem volt sok szemben más foglalkozásokkal, ezért a legtöbb helyen vegyes céhbe tartoztak a lakatosokkal, rézművesekkel, vagy több várossal céhszövetségben dolgoztak.
Az uradalmakban, falvakban dolgozó kovácsok műhelye, kézzel végzett munkája nem sokat változott az idők folyamán. Győrből 1647-ből ismerjük az első árszabást, amelyben kovácsok is szerepelnek, majd később 1726-ból, 1818-ból maradtak fenn ilyen emlékek. A paraszti közösség egyik legnélkülözhetetlenebb iparosa a kovács.
A vas története nem csak a technikatörténetnek, hanem a gazdaság- és hadtörténetnek is fontos összetevője.
A középkorban az alacsony buca tűzhelyekben és a magas kohókban készítették a kovácsvasat és az acélt. A korzikai kemencék, a katalóniai tűzhelyek, a rennwerk-ek, a blauofen-ek és a tót kemencék éppen olyan kevéssé tértek el egymástól, mint az osmund és a stuck kemencék. Időszakos üzemeltetéshez inkább az előzőket használták, mert könnyen felépíthetőek és lerombolhatóak voltak. A középkor a vasgyártás technikája terén az ókortól a buca tűzhelyeket örökölte. ezeknek az egyik alakja volt az úgynevezett luppa tűzhelyek, ilyeneket még a múltszázadban, Oroszországban, Németországban és nálunk is sok helyen
voltak. De a legeredetibb ilyen tűzhelyek a népvándorlás által nem érintett Korzika szigetén maradtak meg.

Luppa kemence

Még 1828-ban Korzikán 4 ilyen kemence dolgozott ma már ezek is megszűntek.
Még ezeknek a bucakemencéknek csak két szilárd faluk volt addig a német Rennwerkek egész
szilárd falból épített tűzhelyek voltak. Ezekről Agricola György a De re metallica című
művében ír.

A, buca tűzhely
B, olvasztásban lévő érc halom
C, salaklecsapoló nyílás
D, kész buca
E, fakalapács
F, vízzel mozgatott kalapács
G, üllő

A bucakemencék köréhez soroljuk a hazánkban elterjedt tót kemencéket. Ott ahol nagyobb vasipar fejlődött ki ott a bucatűzhelyek elégtelenek lettek. Később a vízi erő felhasználása is rávezette a vasgyártással foglalkozókat arra, hogy gazdaságosabb a vasat nagyobb kemencékben olvasztani. Így keletkeztek a középkorban a kohók. A buca tűzhelyekhez talán még legközelebb álltak a svéd parasztkemencék. Ezeket a kemencéket domb oldalához vagy szabadon, de száraz talajon építették. A fújtatáshoz használt bőrfúvókat vagy vízi kerékkel vagy OO lábítókkal mozgatták. Rendesen két egymás szemben elhelyezkedő fúvót használtak.

Voltak azonban kohók, amelyeknek két egymással szemben elhelyezett fúvó párjuk volt. Az elsőket En Källingnek a másikat Twa Källingarnak nevezték. Az olvasztáshoz nem szenet, hanem fenyőfát használtak. Ole Evenstad szerint egy ilyen kemence felállítása fújtatókkal együtt 34 tallérba és 4 ezüst garasba került. Négyheti rendes üzemnél a kiadás 52 tallér és 12 ezüst garas volt. Négy hét alatt 134 tallér és 24 ezüst garas
nyereséget hozott, amelyből levonva a kiadást 82 tallér és 10 ezüst garas tiszta haszon maradt.
Finnországban még ma is vannak ilyen olvasztók.
A svéd kemencékhez közeli rokonok a stuck kemencék melyek Stájerországban, Németországban és hazánkban is elterjedtek. Ezekről az első feljegyzéseket 1556-ból Agricola Györgytől olvashatjuk. A stuck kemencékben gyártott nyersvasat a németek graglach-nak nevezték és mivel a gyártmány földolgozásához még nem értettek újból az ércekhez keverték és megolvasztották. Innen magyarázható Agricolának az a kijelentése, hogy az egyszer kétszer megolvasztott ércből lesz a vas.
A legtöbb acélt a középkorban a vas érceiből olvasztották ki. erre a célra az úgynevezett acélércet használták melyről Agricola De Fossilibus című művének 9. könyvében írja, hogy a nürnbergi várgrófság területén található, s jósága miatt az acél gyártására igen alkalmas. Azonban a buca tűzhelyekben és a kohókban a kovácsvas mellett mindig keletkezett kemény acél minőségű vas is, amelyet csak finomítani kellett, hogy belőle jó minőségű acélt kapjanak.
Monardus Dialogus de ferro művéből kiderül, hogy az olaszoknál megkülönböztetnek puha és kemény olasz vasat. Ebből a következőképpen készítenek acélt. A vékony lappá kinyújtott puha vasat finomra tört márvánnyal és vassalakkal hintik be, ezekhez külön e célt szolgáló kemencékben égetett faszenet kevernek amikor meggyújtják felülre meg nem munkálható vasat tesznek. A meleg a két vasat egybeolvasztja és a nyert bocsot vastag acélrudakká nyújtják.

A cementálás útján készített acélról határozott biztos adatokat nem lehet tudni azonban Theophilus presbiternek, aki a 11. században élt a vas keményítéséről és később közlendő leírásából következtethetjük, hogy már a középkorban tudtak cementálással acélt készíteni. Az így készült acél még egyenetlen edzett állapotában pedig rideg volt. Rugalmasabb acélt kévélés útján nyertek belőle. A kévélés mesterségében különösen a damaszkuszi és a felső olaszországi kovácsok voltak nagy mesterek.