The chainmail /A láncing

A csatatereken a háborúk kimenetelét a technika határozza meg. Így volt ez időszámításunk előtt is és így van ez ma is. Amikor még az ember botokkal és kövekkel támadta meg a másik embert akkor is az volt győztes a csatában, amelyik fél kifejlesztette a hatékonyabb fegyvert. A fegyverek fejlődésével együtt fejlődtek a védőfelszerelések is. Ez még napjainkban is igaz ahol már a páncél kevlárból készült sisakokat, mellényeket és egyéb felszereléseket jelent és a hadviselés biológiai, kémiai és radiológiai színtereken is zajlik, az efféle támadások kivédésére alkalmas ruházatok és védőfelszerelések készülnek illetve a járművek páncélozottak (tankok/harckocsik).
A páncélos technika egy különleges felfedezése a sodrony volt. Ez egyesítette magában az innovációt és a praktikumot is. A láncing védte az embert a vágófegyverektől és kis mértékben még a szúrások ellen is. A „mail” szó a régi angol mayle, francia maille, és az olasz maglia háló szóból származik. A láncingeket különböző technikákkal készítették el. Európában a 4:1-es technikát használták leginkább. Ez azt jelenti, hogy minden egyes gyűrű négy másikkal van egybekapcsolva. Egyesek említést tesznek arról is hogy használtak 6:1-es technikát is de erről nem maradt fent hiteles leírás vagy eredeti példány. Ez a technika igazából a munkát megnövelte és az elkészült darab súlyát is növelte, de sokkal nagyobb védelmet nem nyújtott volna. A láncinget már régóta használják így igen érdekes, hogy mennyire keveset tudunk a
hiteles elkészítési technikájáról és eszközeiről. A láncinget időszámításunk előtt 600-ban már
biztosan ismerték és használták. A készítés technikáját valószínű, hogy a kelták fedezték fel. A legkorábbi talált lelet időszámításunk előtt 300-ból származik egy kelta sírból Románia területéről. Egy másik lelet Dániában, Hjortespringből Als szigetéről i.e. 350 körülire datálják. De ez a lelet nem bizonyítottan származik láncingből, erősen korrodálódott az anyag és ezért lehetséges, hogy csak természetes vas szétválása a talajban található növényi gyökerek által, amelyek gyakran alkotna gyűrűformát. A sárgarezet, a rezet és a bronzot túl puhának tartották ahhoz, hogy láncing készítésre használják ezért azokat csak ünnepi
alkalmakkor használták. A láncing használata a rómaiaktól kezdve egészen a középkorig használatos marad.
A 12-13. században a láncingek alkotják, a legnagyobb védelmet majd később már csak a lemez vértek kiegészítőjeként kerülnek elő. De kiegészítő szerepük egészen a 17. századig megmarad. A rómaiak korában csak az igazán tehetősek voltak csak képesek arra, hogy megfizessék a láncból készült lorica hamatat. A lorica hamata elkészítési idejéről nincsenek információk, de egy középkori német céhkönyv feljegyezte, hogy egy mestermunka elkészítése 6 hónap is lehet. 80 A láncing készítés technikája lehetővé teszi a munkamegosztást egy műhelyen belül. A legbonyolultabb feladat a végső összeillesztés volt amelyet a mester végzett. A korai előkészületeket és a munka első szakaszát a műhelyben lévő tanulók és segítők végezték. Ahhoz hogy a munkát el tudják kezdeni elsőnek szükségük volt huzalra, amelyből a szemeket elkezdhették legyártani. Az elkészített fém pálcákat meleg állapotban különböző szélességű egyre vékonyodó lyukakon húzták keresztül, ezt ismételve mindaddig, amíg a megfelelő vastagságú huzalt nem érték el.
Több elkészítési mód is ismert.
Az egyiknél a láncszemek nem mindegyike kapott szegecses rögzítést. Váltakozó sorokban voltak a
szegecses és a nem szegecses szemek. A gyűrűk méretei is igen változatosak voltak. A Hedegaardban
talált láncszövet gyűrűinek átmérője kb. 5 mm, míg a gyűrűk vastagsága körülbelül 0,95 mm. A Brokbaerben talált ing gyűrűinek átmérője kb. 7,2mm a drót vastagsága pedig 1,0mm. A két legnagyobb gyűrűkből álló inget Vimosban és Thorsbjergben fedezték fel. kb. 10,5 mm és 12,5 mm-es átmérővel, 1,5 mm és 1,7 mm-es drót vastagsággal rendelkező gyűrűk voltak. Ugyan a korrózió révén nehéz megállapítani a pontos vastagságot. A gyűrűk egymáson való átfedése mindig lapos kivétel a Brokbaerben talált ingnél ott a gyűrűk átfedése vágott.
Metallurgiai vizsgálatok megmutatták, hogy a gyűrűk anyaga szénmentes vas. Csak néhány gyűrűben a Thorsbjergi leletnél mutattak ki csupán 0,3% szenet. A vas legtöbbször homogén és csak nagyon kevés
mennyiségű szennyezőanyagot tartalmaz, tehát jó minőségű. A Hedegaardban talált ing 0,2% foszfort
tartalmaz. Néhány gyűrűnél megfigyelhető egy jellegzetes salak minta. A salak által létrehozott minta függőlegesen fut a gyűrűkben annak ellenére, hogy az kerek. Az ilyen formájú salak minták csak akkor jönnek létre, ha a gyűrűk laposak tehát egy lemezből hasítottak és nem húzottak.
A húzott gyűrűknél a salak elrendezése torz sokszor még szabad szemmel is láthatóak a barázdák a gyűrűkben. Erre jó példa a Vimosban talált láncing. A szegecselt gyűrűk is szénmentes vasból készülnek. A Hedegaardban készült láncing gyűrűinek foszfortartalma 0,1 – 0,2%. A szegecselt gyűrűkben teljesen más a salak mintázata, mint a hézag nélküliekben. A hézagmentes gyűrűkhöz felhasznált alapanyag 1,0 – 2,0 mm vastag csaknem szénmentes vas. Láncing készítőkről nagyon keveset tudunk. Ennek több oka van köztük a legjelentősebb az, hogy ritkábban látták el őket mesterjegyekkel, vagy ha mesterjeggyel ellátott akkor sem
ismerjük a készítő mestert név szerint. A másik jelentős probléma hogy a lánc darabok nem minden esetben korlátozódtak egy viselőre. Több ember is hordhatta őket ugyanis az anyag ebben az esetben bővíthető illetve összehúzható, ha kisebbre lenne szükség. A harmadik probléma, hogy amikor a drótból készített felszerelések elterjedtek voltak és fénykorukat élték akkor még a páncélkovácsok nem voltak elterjedtek és a láncingkészítők nem tudtak olyan művészi jelentőségű termékeket létrehozni, mint később a páncélkészítők.
Későbbi korokban már készül művészi elkészítésű láncing, de azok már inkább díszként készültek és nem töltöttek be védelmi funkciót. Végül a láncing jobban ki volt téve a korróziónak, mint később a páncélok. A korrózió által a szemek gyengültek és széthulltak vagy elkoptak. A legtöbb korai láncszövet már elpusztult vagy csak töredékeiben létezik. Ezért nem csoda hogy olyan keveset tudunk a készítőkről a páncélokkal ellentétben. De akaratlanul is minden mester nyomot hagy a saját munkáján. A legfontosabb különbség két láncszövet darab között általában a következő részeknél figyelhető meg:
- maguk a gyűrűk
- a drót vastagsága
- a szegecsek
- a gyűrűk átmérője
- a gyűrűk kereksége
- hogy milyen módon kapcsolódnak egymáshoz.
Ezek gondos megvizsgálása után választ kaphatunk arra, hogy két vagy több darab láncszövet ugyanazon mestertől származik-e vagy sem.

Megvizsgáltak európai és keleti láncingeket és kiderült, hogy húzott huzalból készültek és mindben felfedezhetőek voltak az izzítás jelei, de később a hidegalakításkor szenvedett az anyag deformációt. A láncingek anyagának keménységét 80kg/négyzetmilliméterben határozta meg a Vickers keménységmérő. Az alapanyagot edzhették betétedzéssel vagy karburizációval. Egy ilyen betétedző eljárásról tesz említést a 12. században Theophilus szerzetes. Későbbiekben a karburizáció is elterjedt a megmunkálás kapcsán. A betétedzés folyamata a következőképpen zajlott. Egy tartályba helyezték a vasat, amelynek a tulajdonságait javítani szerették volna ezt körül vették cementáló anyaggal és 900 Celsius fokra hevítették így a cementáló anyag széntartalma diffundálódik a vasba. Így kialakul egy kéreg, ami még nem martenzites. A második lépésben ezt az anyagot megedzették itt a külső réteg az edzés hatására martenzitessé válik, de a belső mag nem változott. A karburizáció során a fémet magas hőfokra hevítették 1500°C-ra egy olyan anyaggal, aminek magas széntartalma volt. Az eljárás során a magas széntartalmú anyagból a fémbe vegyülve a szén egy megfelelőbb széntartalmú acélt hozott létre
A vizsgált láncingek:
1. Római sodronying
2. Középkori sodronying (E. M. Burgess által vizsgálva) 14. század
3. Középkori sodronying (E. M. Burgess által vizsgálva) 15. század
4. Középkori sodronying (E. M. Burgess által vizsgálva) 15. század
5. Középkori sodronying (E. M. Burgess által vizsgálva) 16. század
6. Középkori sodronying (E. M. Burgess által vizsgálva) 16. század
7. W 34. Bajor Nemzeti Múzeum (Németország 15/16. század)
8. W 345. Bajor Nemzeti Múzeum (Németország 16. század)
9. E. M. Burgess 16. század
10. Cat-Nr. 13. Landeszeughaus (Graz 1580-1590)
11. Keleti sodronying 1889 71. (Perzsia 1506)
12. Keleti sodronying 1905 475. (Perzsia 17. század)

A 6., 7., 9. és 10. láncing is mutatja, hogy az alapanyagot megpróbálták a lehető legjobban homogenizálni. A 4-es számú láncingben a ferrit sávok úgy helyezkednek el, hogy az azt
mutatja, hogy az anyagot kovácsolták és hajtogatták a munkafolyamat egy szakaszában. A széntartalmat ezen a láncingen vizsgálva meghatározták, hogy ahol felfedezhetőek ezek a ferrit sávok ott a széntartalom 0,4%. Ez kétszeres keménységet is adhat a kovácsoltvas keménységéhez képest 160kg/négyzetmilliméter is lehet a keménység. De az anyagot akkor tudták a legjobb minőségűre alakítani, amikor elkezdték hőkezelni és nemesíteni.
A hőkezelés célja az acélnál mindig az, hogy keményebb és kopásállóbb legyen. Három fázisból áll.
I. Hevítés: Széntüzelésű kemencében hevítették a vasat. Az eljárásnak annyi hátránya volt, hogy sok volt az égéstermék és ez befolyásolta a keletkezett anyagot.
II. Hőn tartás
III. Hűtés, amely kétféle lehetett. Gyors vagy lassú. Gyors hűtésnél vízben vagy olajban hűtik az edzeni kívánt munkadarabot. Ilyenkor a szénatomokat fixálják. Lassú hűtésnél magával a kemencével együtt hagyták kihűlni az anyagot.
Edzésnél lapközepes kristályrácsot kell elérni tehát ausztenitté kell alakítani a ferrites szerkezetet. A kristályrács torzul a folyamat során és kialakul a martenzit, amely egy szemcsés rideg szövetelem. A martenzit mennyiségét megeresztéssel vagy nemesítéssel lehet csökkenteni. Megeresztésnél a munkadarabot felmelegítik 250 – 450 Celsius fokra és gyorsan lehűtik. Nemesítéskor magas hőmérsékleten kell megereszteni az anyagot. A kapott anyag a nemesítés hatására ütésnek és változó igénybevételnek jól ellenállóvá válik.
A eset szferoidites átalakulás: a láncingekben mikroszkóppal megfigyelhető perlit is, amely a telített ausztenit bomlásterméke. Nagyon lassú hűtésnél azonban kialakulhat a szövetszerkezetben szferoidit is, amely a martenzit bomlásterméke. Ugyan is a megeresztés során különböző hőmérsékleteken különböző változások jönnek létre.
I. 150 Celsius fok
II. 100 – 280 Celsius fok
III. 280 Celsius fok vagy kicsivel felette
Első lépcsőnél a hőmérséklet magasabb, mint 150 Celsius fok ilyenkor a martenzit széntartalma csökken és a keménysége is csökken kismértékben. Második lépcsőnél a maradék ausztenit amennyiben jelenvolt az anyagban átalakul bainitté ez növeli a keménységet. Tovább csökken a martenzit széntartalma és a keménysége. Harmadik lépcsőnél a rács torzulása megszűnik, újrakristályosodik szabályos alfa vassá. A
keménység lecsökken a kivált vaskarbid korongocskák elkezdenek gömbösödni és kialakul a
szferoidit megeresztési szövetelem.
B eset bainites átalakulás: Az A esethez képest itt sokkal nagyobb a túlhűtés ennek hatására megjelennek a tű alakú ferrit csírák. A szén itt még ki tud diffundálni a túltelített ferritből és vaskarbid korongocskák jelennek meg ezek lassabban növekednek, mint a ferrit és ezért ezeket a cementit korongokat a ferrit benövi és létre jönnek a ferritbe ágyazott karbid kristályok, amelyek a bainitet alkotják. A 2. 3. 7. és 10. láncingnél mikroszkóp alatt vizsgálva felfedezhetjük a bainites szerkezetet.
C eset martenzites átalakulás: Gyors hűtésnél, tehát amikor az izzó vasat hideg vízbe mártják, akkor a diffúziós átalakulás nem tud létrejönni és martenzites formában megy végbe. Az acél edzésekor jön létre ausztenitből, hírtelen lehűtéskor. γ vas átalakul α vassá. Martenzit egy igen kemény szövetelem de a keménysége függ az éppen aktuális széntartalomtól. A martenzit ridegségét lehet csökkenteni anélkül, hogy az anyag túlzottan kilágyulna megeresztéssel. Ezt az eljárást használják manapság a szerszámacélok készítésénél.
Ezt az eljárást Giambattista della Porta jegyezte le 1589-ben.
Az A, B és C eset a gamma – alfa vas nem egyensúlyi átalakulását mutatják be.
A 6. és a 9. láncingekben, amelyek a 16. századból származnak, egyaránt jelen vannak martenzites struktúrák. A 6.-nál a keménység 530-590kg/négyzetmilliméter. Érdemes megjegyezni itt, hogy a 16. századi láncingek gyűrűi körülbelül hétszer olyan kemények, mint a népvándorlás korabeli láncingeké volt. A reneszánszban történtek a legnagyobb javulások a láncingek anyagában. A láncingek leggyengébb résznek azok a részek tekinthetők ahol a gyűrűket a szegecs rögzíti.


KÉPEK A KÖVETKEZŐ BEJEGYZÉSBEN

Felhasznált irdalom:


Allan R. Williams: The manufacture of mail in medieval Europe: A technical note. Gladius XV. 1980 105 – 134 p.

http://www.oakeshott.org/metal.html

Allan R. Williams: The manufacture of mail in medieval Europe: A technical note. Gladius XV. 1980 105 – 134 p.

Nádasi Zsuzsa: Szakelmélet Fémtan óra előadásanyaga 2011. 09. 27. Budapest RING Szakképző

Miskolci egyetem: Anyagtudomány – 11. előadás. Acélok nem-egyensúlyi átalakulási diagramjai 2009/2010- es tanév I. félév 2009. november 16.

Bánki Donát közlekedésgépészeti szakközépiskola és szakiskola: Egyensúlyitól eltérő átalakulások oktatási anyag

N. Hodgson: The Roman Fort At Wallsend (Segedunum) Excavations in 1998-1998, Tyne and Wear Museums Archaelogical Monograph 2 2003