1789.-ben készített veszprémi kovács céh pecsétnyomója szájában patkót tartó struccal
Magyarországon a X. századtól kezdve a kézműves mesterségek közül a kovácsmesterség elterjedése jól nyomon követhető. A XI. században már fellelhető mesterembereknek kiállított oklevél, főként Erdélyben. III. Béla elrendeli 1178-ban, hogy a céhek besorolása, iratai kategorizálva szigorú szabályzat alapján legyenek tárolva. A szaporodó mesteremberek megszervezik céheiket. Így a kovácsok is a maguk érdekvédelmi szervezetüket, a kovácscéhet. A kovács mesteremberek céhe a többihez hasonlóan szigorú szabályzat alapján működött. Az adott mesteremberekre vonatkozó céhszabályzatot rendszerint a hatóság a közvetlen
joghatósága alá tartozó céh részére bocsájtotta ki és erősítette meg. A mesteremberek a céhlevelet latin vagy német nyelven kapták meg. 1525-ben már megjelennek a magyar nyelvű céhlevelek.
A Gömör megyei vashámorosok 1585-ben céhet alakítottak Jolsván, melynek szabályzatait a murányi várkapitány adta ki. Többek között szabályozta a hámorok működése után fizetendő bért, a munkavállalás szabályait, a rendszerint karácsonykor kötött megállapodások, előleg kötelezettségeit, a munkások bajtársias segítségadását, az önkényes távozás vagy munkáscsábítás bírságait éppúgy, mint a szén vásárlásának, illetve megosztásának módját, vagy a szén szállítójával kötött éves szerződés erejét. Külön rendelkezik a városon kívül lakókról: akik a céhbe akarják magukat felvétetni, a társaság összejövetelein részt venni kötelesek. A feudális céhes 62 kötöttségeket az 1713-as, majd az 1755-ös szabályzat fokozatosan lazítja, és előtérbe kerülnek a tőkés termelés vonásai, majd ezeknek az erőknek az uralomra jutását fejezi ki az 1805-ben megalakított Murány-völgyi részvénytársaság. Erdélyben a szász kovácsok céhuniót alakítottak 1642-ben. Szeben, Segesvár, Brassó, Medgyes, Beszterce, Szászsebes, Szentágota, Kőhalom, Berethalom és Szászkézd, tehát az egész Királyföld mestereinek képviselői (18 fő) összegyűltek Szebenben, és régi szabályaikat felülvizsgálták, újakat alkottak teljes egyetértésben. A munkaerő biztosítása érdekében
kimondták, hogy az a legény, aki szőlőkapálásra akar menni, három forint bírságot fizet. Viszont parasztszolgát sem volt szabad egy vagy két hevítésnél tovább foglalkoztatni a műhelyben. Az unió mesterei árutermelést is folytattak, vásároztak, ami a kovácsoknál szokatlan jelenség. „Aki vásárra dolgozik, útközben ládáját árulás végett ne nyissa ki, aki ezt cselekszi, minden darab után fizessen egy forint bírságot.” - „A magyar sokadalmakon a megszokott helyen két napig legyen szabad árulni, aki ezt megszegi [több napon át árulna ], vétkéért egy forint bírságot fizet.” A szász sokadalmakra viendő munkát csiszolják ki, ahogy
ez Erdélyben szokás, ellenkező esetben elkobozzák. Cigánypatkót venni és felverni tilos. A bányahelyek hámoraitól igyekeztek legényeiket távol tartani. „Ha egy legény Nagybányára vagy Torockóra, vagy más olyan helyre akar vándorolni, ahol nem tartanak céhet, abban a helységben, ahonnan fel akar kerekedni, fizessen hatforintnyi bírságot.” Termékeiket tehát magyar és németformára egyaránt készítették, árusították.
A céhes kovácsoknak nemcsak a kontárokkal, hanem a háziipar-szerűen dolgozó cigány kovácsokkal is sok vitájuk támadt a századok során. Egy ilyen vita derített fényt arra, hogy milyen vastárgyakat készíthettek, ami nem sértette a kovácsok érdekeit. Szeged város tanácsa 1723. március 1-jén kelt tanácsülési határozatában mondta ki: „ … Kovács Mestereknek adattatott, hogy városunkban meg maradandó Czigányok mit dolgozzanak, tudni illik: Csizmákat patkoljanak. Szántó Vasakat élesítsenek. Vas villa ágat forraszszanak, és
egészlen vas villát csinállyak. Szántó Vas orrára két márjásig vasat verhessenek. Kész marok vasat felsüthessenek, de ujjat ne csinállyanak. Nádvágó kaszát csinállyanak, sarlókat fogazzanak; Iszkábákat verhessenek, Szőlő mecző Kest csinállyanak. Es hogy alsó Városon Két Kovács, és három Czigány, az Felső Városon is Két Kovács, és három Czigány, az Palánkban 71egy Czigány maradgyon” Tudjuk, hogy Torockón is nagyszámú cigány foglalkozott kovácsolással, de az ország más területein is csoportokba települten gyakorolták mesterségüket. A céhszabályok tiltották a viszonteladást és a késztermék vásárlását. Magas fokon védte a tagjai érdekeit és a családtagjainak is voltak jogai. A magatehetetlen mestert vagy özvegyét támogatták.
Az áru minőségének ellenőrzésére nagy gondot fordítottak. A vásárokon a helyeket rang szerint nyílvetéssel osztották ki.
A Kovácsság keretein belül folytak olyan munkák, mint pl.: a patkolás, kengyel-, zabla-, kocsi ráfkészítés, sarkantyúzás, szegkovácsolás, ráspolymetszés, fegyverkészítés, pajzsgyártás, íjés nyílgyártás, kasza, kapa, kupák, háztartási eszközök készítése stb. és nem utolsó sorban puskaműves tevékenységek.
Külön kell még szólnunk a patkolókovácsokról (Hufschmied), akiket már a 16. században megkülönböztettek a kovácsoktól (Schmied). Míg ez utóbbiak olyan helyeken, főleg városokban dolgoztak, ahol nem minden kovács patkolt lovat, addig a Hufschmiedek egyben az állatorvosláshoz is értettek némileg, de mindenesetre teljes felelősséggel tartoztak a végzett munkáért. A gyakorlatlan kovács könnyen kárt okozhatott a ló patájában, a rossz helyre vert szöggel „megnyilallta”, megsértette a lábat, hogy rálépni sem tudott a ló, sőt sokáig sántított is, tehát munkaképtelenné tette a jószágot. A 16-17. századi német nyelvű céhszabályok
következetesen a Hufschmied ’patkolókovács’ megnevezést használják, talán még a középkori kovácsmesterségből való specializálódás emlékeként. Ugyanakkor például a soproni patkolókovácsok 16. század közepi árszabástervezetében a 33 megnevezett munka között csak kettő vonatkozik a ló patkolására. Az országos Céhkataszter 93 kovácscéhe mellett csak 11 patkolókovács megjelölést találunk. Ezek mind városi vagy mezővárosi alapításúak, csak Selmecbánya (1591), Dobsina (1633) és Bélabánya (1678) északmagyarországi, a többi nyugat-magyarországi: Sopron (16. sz.), Pinkafő (1594), Kőszeg (1603), Rákos (1652), Pozsony (1647), Rohonc (1668), Szalónak (1669), Rábapordány (1678), Pozsonyszentgyörgy (1680). A bécsi főcéh 1428-as szabályzatának másolatával Pinkafőn (15. térkép) 1594-ben 12 helyi és a környező tíz falu 24 mestere alakított céhet, majd a bécsiek közbenjárására 1629-ben új nagy császári szabadalmat nyertek (Prickler 1960). A 18. századi viszonyokat még - kutatás hiányában - nem ismerjük, de feltehetően egyre több helyen végeztek bizonyos állatorvoslást is. Alátámasztja ezt az a tény, hogy 1799- ben királyi rendelet írta elő a baromorvosi vizsga letételét a „pesti Baromorvosi Oskolában”, amiről bizonyítványt kaptak. A tankönyv egy példányát 1952-ben a Sopron megyei Süttörön sikerült Botka János leszármazottaitól megszereznie a soproni múzeumnak. A családi emlékezet szerint valamelyik ősük gyógykovács volt. A XIX. század közepére a céhrendszer a kapitalizmus felívelő ágában összeroppan. 1873-ban a céhek helyét átvették a z ipartársulatok. Azonban hazánkban újra fellendülőben van a díszműkovácsok egymásra találása. Szoros érdekszövetséget hoztak létre Magyarországi Kovácsmíves Céh megnevezéssel 1991-ben. A céh nyitott szervezet, tagja lehet bármely kovács, aki igényes szakmai tevékenységet folytat. Az egyesület célja a kovács kézműves hagyományok ápolása.
Felhasznált irodalom:
www.eufit.hu
díszműkovács
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése