Páncélkovácsok és a vonatkozó szabályok / Armourer and rules

Fontos ipar volt a középkorban a Páncélkovácsoké nehéz volna túlbecsülni ezt a mesterséget. Számos védő páncélt és fegyvert köszönhetünk a páncélkovácsok művészetének és szaktudásának szerte Európában. Ennek oka az a kijelentés miszerint egészen a 16. századig az egyén a legfontosabb szerepet a háborúban játszotta. És az egyén szükségletei által tanultak a kovácsok.
Azokban a napokban, amikor a vezetőt követő emberek, a vezetőjüket majdnem természetfeletti tulajdonságokkal ruházták fel és nyertek csatákat annak hősiessége miatt, vagy éppen veszítették el annak halálával vagy éppen rokkantsága miatt. Unalmas volna ennek a fontosságának jó néhány példáját idézni, de a következő példák jellemzőek voltak a középkori hadsereg szellemére.
Hastingsnél, amikor Vilmosról úgy feltételezték, hogy meghalt, ő úgy lelkesítette fel a követőit, hogy felemelte a sisakját és átlovagolt a síró seregen és a következőket mondta.
„Itt vagyok, és isten kegyelméből le fogom igázni!”
Jeanne d’ Arc sikeressége is megfelelő példa arra, hogy egy kiváló vezető mekkora változást volt képes előidézni a hadsereg szellemében. Az egyén fontosságát a vezetők jelképezték ezért biztosításként a vezető több lovagot is felöltöztetett úgy, mintha az ő maga lenne.
A Bosworth-i csatában Richmond több lovagot öltöztetett fel ugyan olyan ruhába, mint amit ő saját maga viselt. Shakespeare ezeknek, az embereknek a számáról 5-öt ír.
„Amott a mezőn 6 Richmond van; 5 megölve helyette (m)”
Amikor tudatosul a vezető fontossága, akkor nyilvánvaló lesz, hogy a csatában annak az embernek lesz az állam számára a legnagyobb jelentősége, aki védi őt; és amikor ezt felismerik, hogy a háborúk és a privát rajtaütések korában nagy volt a fontossága az összes olyan iparművészetnek, amelytől nagymértékben függött a vezető sikeressége vagy éppen sikertelensége.
Valóban fölösleges volna elidőzni a művészi hatásokon, hogy melyiket hozták közvetlenül az asszírok, a görögök, rómaiak és majd később az Európából érkező északi törzsek. Több modern időszakban a Spanyol hódítások ideje alatt a mórok által ismert stílus mely soha sem lett ki irtva a Spanyol művészetből,és a saját országukban a normann hódítások idején hatott az építészetükre egy olyan méltóságteljes építészet, amely soha nem jött volna létre, ha győznek Harold és az angolok felett.
A páncélok német és olasz divatja, szintén, ahogy a többi iparművészet szerte Európában versenyzett egymással. Túlzás nélkül, amit követelhetünk a páncélkovácstól, hogy a „modern” művészet hatásainak feleljen meg. Vannak olyan bizonyos lényeges szabályok, amiket meg kell figyelni minden mesterségnél, de legtöbbször csak egy vagy kettő nélkülözhetetlen a jó munkához. Ezek a szabályok a páncélkovács mesterségére vonatkoznak, azt láthatjuk, hogy mindegyik alapvetően a kielégítő munkához szükséges.

A szabályok a következők:

1) Célnak megfelelő alkalmasság
2) Használatkor kényelem
3) A jó anyag minőség
4) A szerkezeti módszerek szilárdsága
5) A díszítések alárendelése az előző szabályoknak

Előnyös lehet megvizsgálni ezeket, hogyan uralkodnak egytől egyig és látják, hogy, hogyan
figyelik meg ezeket, a szabályokat a páncélok legjobb példányaiban és, hogy hogyan alkotnak
hanyagságuk miatt kevésbé használható munkadarabokat.

A célnak megfelelő alkalmasság

A védő páncél célja az volt, hogy a használatban megvédje
a viselőjét a legerőteljesebb fegyver támadásától is. Ez érvényes nem csak a fém vastagságára, hanem a megmunkált fém felületére is, amely felszíne elvezeti az ütést. Egy korai példát találunk a viselő szükségleteire, a lánc és a lemez első együttes alkalmazásra.
Ezeket készítették lábvérteknek a 13. században. Ennek az oka az volt, hogy a gyalogos katonák fegyvereinek ütőképessége nagy volt és a lovasoknak a lábát támadták velük. A lánc használata távol állt a praktikustól. A 13. századi láncvértek csak részleges védelmet nyújtottak, bár védte a viselőjét ütések ellen de kevés volt a védelme a nyilak lövéseitől, ráadásul alatta egy kibélelt ruhát kellett hordani. Sokáig a pajzsot ezért használták, ez egy olyan mozgatható védelmi felszínt nyújtott a lovagnak, amellyel jól tudott védekezni a fegyverekkel szemben. A 15. századig a páncéloknak a vizsgálata meg fogja mutatni, hogy a páncéloknak azt a tulajdonságát hogy az ütést és annak erejét elvezesse egyre jobban sikerül kifejleszteniük.

A lamellák a kar részeket lefelé átfedik és az ütést, lefelé csúsztatják és a könyök rész irányítani, fogja az ütést a viselőjének a karja mellé.
A mellvért, ami egyszerűen sima és kerek volt először, a 15. században bordázottá vált és a gyakorlati kísérlet megmutatja, hogy amikor a kor kedvenc fegyverének a lándzsának a döfését ezek a bordák hárítják a nyaknál lévő erős vonulathoz vagy a kar felé és onnan a test mellé. Az egyenes nyakvért, amit helytelenül hívtak „passe-guard-nak”, szintén az volt a feladata, hogy védje azt a sebezhető részt ahol a sisak, találkozik a gorgettel. A térdvértnek a lemeze különösen védte a térd hajlatát a lovagláskor, amikor a láb hajlítva helyezkedik el és a vassaruk annyira jól kialakítottak voltak, hogy a láb legjobban védett része volt a kengyelben. A sisakok a páncélkovácsok mesterségének a legjobb példái. A 13. század korai lapos tetejű sisakokat hamarosan lecserélték mivel ezek a sisakok a lefelé irányba érkező ütéseket kis
mértékben tompították és nem vezették el. Ami nem így volt, amikor a sisak teteje hegyes vagy kerek volt.

Azok a sisakok, amelyek lovagi tornához készültek azokat aprólékosan készítették a páncélkovácsok.. A szemnyílás a torna-sisakokon keskeny és úgy helyezik el, hogy a lovas csak akkor lát ki rajta amikor előre hajlik a lándzsájával. A lándzsa mindig hegyes volt és mindig a ló nyakán keresztül mutatott és az ellenfele bal oldala felé irányult, ezért a sisak bal oldala mindig sima volt és nem voltak rajta kiszögellések és nyílások. A sisak koponya része és a elülső lemeze mindig vastagabb lemezből készült mint a hátsó, hogy védjen a szemből jövő támadás ellen.

 

 Valentin Siebenbürger munkája. Stechzeug. Német tornavért. 1480 – 1540 között

használatban.

 

Stechzeug / Plankengestech / vért 1550 – 1575

Stechzeug kifejezést olyan páncélokra utal, amelyeket békés lándzsatörésekhez használtak.

Plankengestech kifejezést a lándzsatörésnek azon fajtájához használt tornavért volt, amelyben
a két lovast egymástól egy palánk választja el.

Használatkor kényelem szempontja

Páncélkovácsnak emlékeznie kellett arra, hogy annak, akinek a páncélt készíti néha sétálnia kell és mindig használnia kellett a kezét és mindennek kényelmesnek kellett lennie ugyanakkor védenie is kellett.
Először a cuirasst (mellvértet) is egyszerűen csinálták két darabban, első és hátsó résszel, amik szíjjal voltak rögzítve a karok alatt.
A 15. század közepén mindezt kettő vagy több darabból készítették és ezeket egymáshoz szegecsekkel, rögzítették. Így bizonyos mennyiségű mozgás lehetséges volt. A pauldron (vállvért)
melyek feleslegesen nagynak tűnnek, miközben majdnem elöl, találkoznak és hátul kereszteződnek, ahogy a Colleoni szobrában Velencében. Ezek védik a hónaljat, amikor a karok felemelkednek.

 

A karvért felső részét egymást, átfedő lamellákat rögzítették szegecsekkel egymáshoz. Ezek a
lamellák előre és kifelé is megengednek bizonyos mozgást, de védelemkor merev lesz, ha a kart
hátrafelé mozgatják. A kar- és a lábvértet fém „sarokvasak” fogják össze a láb és a kar külső
részein, illetve hátul vagy belül szíjjakkal rögzítik.

A vambrace és az alsóbb részei rerebracenek egyszerű hengeres formára alakított lemezekből álltak. Ez a rész nem mozog csak a váll és a könyök. A rerebracet úgy alakítják ki, hogy kap egy könyökvédő részt, ami mozgásteret enged a kéznek anélkül, hogy a vállnak mozognia kéne.
A cuisse  elülső és külső részét ugyanazon oknál fogva egy darabból készítették, és hozzá csatolták szegecsekkel a poleynt és majd a sollereteket. A szegecsek lazává tették a mozgását. A cuisse a lóháton csak a comb felső részét fedi be, azért hogy így kényelmesebb legyen a viselőjének. Ha bárhol találnak egy cuisset és annak, van a comb mögött is védő része akkor biztosak, lehetnek abban, hogy az illető gyalogos harcos volt. A sollereteket úgy csinálták meg, hogy a láb természetesen mozoghasson, ha a viselője sétál. A felső részt kicsi laza szegecsekkel kapcsolják össze. Használat közben a lemezek lefelé mozognak egy központi lemez felé majd így tovább a lábujjlemezek is egymást átfedve készültek, amelyek szabad mozgást biztosítanak.
A különféle fejvédők úgy készültek, hogy védjék a fejet de, a viselője lásson, halljon és
lélegezni is tudjon benne. Az armet talán az egyik legleleményesebben elkészített sisakok egyike. Olyan egy vagy két visorral volt ellátva, amelyet fel lehetett emelni és az arc teljesen fedetlenné vált majd a támadás pillanatában bezártak és egy kampó lezárta.

A kényelmes használat szempont volt a gauntlet elkészítésekor is. Ahogy a vívás fejlődött úgy a kardmarkolaton megjelentek a portesok vagy gyűrűk. A tornavértek kesztyűinél a kéznek fogni kellett a lándzsát illetve a kantárt. A páncélkovács ezért arra törekedett, hogy védje a viselőjét bármilyen pozícióban. A kar védelme a tornavérteknél egy könyökvérttel és egy poldermittonnal használhatatlan lett volna, ha a viselőjének kardot kellett volna fognia. De amikor pihent és csak úgy tartotta a lándzsát ebből a védelemből minden ütés ártalmatlanul lecsúszott. Ahogy a jobb kéz a nagy pajzzsal volt védve vagy a
vamplate volt a lándzsa végén ezért ezen a kézen gyakran nem volt kesztyű.
A balkéz tartotta a gyeplőt fél henger alakú lemezes védőkesztyű, védte a kezet akkor, ha esetleg harcolni a kellett volna a viselőjének.

A  bard a lovat akadályozta ezért kevesebben használtak ilyeneket inkább csak a létfontosságú szerveket, védték ezekkel vagy kipárnázott ruházatot használtak. Láncot használtak az egész lóra a 13. században, ahogy ezt tudhatjuk a Westminsterből. Kísérleteztek azzal, hogy egy tagolt páncélt készítsenek a ló egész testére ez nyilvánvalóan sikerült is.
Bécsben található egy festmény, amely ezt ábrázolja Harnischmaister Albrecht (1480) portréja, a ló lábait teljesen befedik a tagolt lemezek hasonlóan egy ember vértjéhez. Ennek a lábrészéből egy darab vagy egy ehhez hasonló rész van a Muse Porte de Halban, Brüsszelben.
A lemezvért nyilvánvaló előnye a lánc ellen, hogy lemez nagyobb védelmet nyújt és a lemez
súlyát, azt el tudták osztani az egész testen, amíg a lánc az csak a vállakról lógott lefelé.
A láncba öltözött ember illetve állat mozgása lassabb volt, akadályozta mindkettőt. És a láb illetve a kar hajlataiba a lánc, begyűrődik így akadályozza a teljesen szabad mozgást és még sebet is okozhat a folyamatos dörzsölés.

Jó anyag minőség

16. században, amikor már a mesteremberek a technikai tudásukat kívánták mutogatni, akkor találunk sok páncélt, ami megpróbálja utánozni a civil ruhák felhasított bársonyait, selymeit.
Figyelemre méltó példa erre az a  híres páncél amelyet Conrad Seusenhofer készített VIII. Henriknek. Amelyben a páncél a polgári ruha szoknyáit utánozza. Az emberi alakot, a fejet és a testet szintén a 16.
században kezdték el másolni fémből.

 

 A szerkezeti módszerek szilárdsága

Számos módszer létezik hogy horgot és szeget készítsenek. Amelyek a lemezeket csatlakoztatják egymáshoz és ez által tetszés szerint szétszerelhetőek legyenek.
Ezek közül a szerkezeti részletek közül az egyik legfontosabbak a csúszó-szegecs. Úgy alakították ki ezeket, a lemezdarabokat, hogy eléggé mozogjanak előre illetve hátrafelé általában 1 ¾ inchet.

A díszítések alárendelése az előző szabályoknak

Ezt az utolsó szabályt szegték meg legtöbbször az alatt az időszak alatt, amelyet mi reneszánszként ismerünk.
A legjobb páncélok gyakorlatilag díszítetlenek., de ugyanakkor sok páncélt  díszítenek bemetszéssel vagy vésett sorozatokkal és aranyozással, ezek nem csökkentik a páncél hasznosságát.

(1) Az ütés levezető részeket megsemmisítették a bonyolult általában domborított értelmetlen
tervű minták, amelyek egy ütéskor pont fegyver élével érintkeztek.

(2) A kényelmet szintén gyengítették azok a módszerek, amelyek megakadályozták a lamellák
könnyed egymás feletti mozgását. Pl.: Ha mindegyik lemezen magas domborművek voltak. Lemezeket néha olyan nem gyakorlatias módon állították be, amelyben felfelé álltak és az ütés nem pattanna le róluk. Találtunk olyan 16. 17. században készített lábvértet, amelynek a lamellái, mint lefelé, mint felfelé átfedettek voltak és nem volt rajtuk központi lemez. Azt a páncélt, amit Henrinek Wales hercegének adott Joinville hercege 1608-ban lebénítja a solleretek átfedése. Egy ilyen lábvédővel lehetetlen volna könnyedén sétálni.

(3) Ennek a szabálynak a hanyagolását természetesen észrevették.

(4) A lábvért kényelmetlen elrendezését, a második pont is említi. De van példa ennek a szabálynak a teljes semmibevételére is.
A vértnek a különböző domborított fém részei, utánozzák a lamellákat, vagy pedig különálló lemezeket. Nem díszítik a vértet, és természetesen nem teszik kényelmesebbé, csupán létrehoznak egy hamis benyomást és spórolnak a mesterembernek egy kevés munkát.
Ezt a módszert nevezik  „clous perdus” vagy hamis szegecsnek.
Ilyeneket lehet találni a későbbi vértekben ezek, nem teszik használhatóbbá a vértet, és kevesebb munkával járnak.

(5) Csak észben kell, tartani a fenti szabályokat azután meg kell vizsgálni egy domborított vértet, amit Piccinino vagy Peffenhauser készített. Láthatjuk, hogy ezeket, a szabályokat hogyan szegték meg a jó szaktudással végzett munka kárára, bár talán ezek növelhették a mesterek hírnevét.

 

 Portugália királyának, Sebastiannak a vértje 1550-ből, Anton Peffenhauser munkája

 Azt észre kellene venni, hogy a mesterembereknek a szabályok semmibevevése ellenére a

reneszánsz korban nem romlott meg a munka minősége: a páncélok között a Negrolik által
vagy a fent említett két mester által gyártottak a fém-munka csodái voltak.

De az energiáikat a hírnevük növelésébe fektették. A 16. századig a védekezés minden érintett szerkezeti részét felfedezték és tökéletesítették. 

A mesterembereknek ezért kellett kitalálniuk valami újat, hogy megmutathassák tehetségüket. Bővíti ezt a kérdést és a megrendelője közötti kapcsolat, aminek jellemzőit megtalálhatjuk a reneszánsz korában, láthatjuk, hogy fokozatosan elhanyagolttá válik ez a mesterség. 

Az első szabálynak (célnak megfelelő alkalmasságnak) nem voltak képesek már megfelelni a lőfegyverekkel szemben. A páncéloknak ellent kellett volna állnia az arquebuse és más fegyverek lövésének. 

A páncélok használhatatlanságához vezetett a lőfegyverek létrejötte. A páncélkovácsoknak az erőteljes fegyverek ellen a vért vastagságát kellett növelni ezzel a súlya elviselhetetlenné vált volna. Ezekben, a napokban, amikor az utazás és a szállítás bonyolult volt az utak minősége az élet, a tulajdon biztonsága, az országok közötti és a személyes háborúk miatt minden országnak és területnek létre kellett hoznia egy rendelkezést a páncélokra és a fegyverekre. 

Ugyanakkor néhány helyen jobb munkát végeztek, vagy azért mert jobb nyersanyagokkal rendelkeztek, vagy azért mert egy mester jobb iskolát alapított a szomszédjaival szemben.

Találunk híres milánói hauberket, bordeauxi kardokat, köln-i alabárdokat, toulouse-i kardokat,
Versy-ből misericordiákat, Montauból vaskalapokat, bucklereket Barcelonából, Katalóniából
arbalesteket (késői variációja a középkori európai számszeríjaknak) és persze megtalálhatjuk
Solingen, Toledo és Passau kardjait is.

 A páncélok készítésének első központjai Németország és Itália voltak és eléggé lehetetlen megmondani melyik volt jobb a mesterek szempontjából. Talán a német iskola támogatott egy nehezebb módszert azért, hogy versenyezzen az olasz iskolákkal. És amikor a páncélok hanyatlása elkezdődött, talán a reneszánsz német páncélkovácsai több haszontalan virágdíszítést hoztak létre az olaszokkal szembeni verseny miatt. De még a típusok is hasonlóak. Franciaország nem produkált nagy páncélkészítő mestereket legalább is nekik nincsenek olyan nagynevű céhmestereik, mint a Colmannok, Seusenhofferek, a Missagliák vagy a Negrolik, de hasonló ilyen téren Franciaországhoz Anglia is. Az angoloknak és a franciáknak is voltak páncélverő műhelyeik, de ott nincsenek feljegyzések egyik országból sem nagynevű iskolákról, mint Milánó, Brescia, Nuremberg, Augsburg és Innsbruck.

 Azokban az időkben, amikor a biztonság volt a legfontosabb könnyen meglehet érteni, hogy a
megrendelő nem vállalna azzal kockázatot, hogy egy olyan embertől rendeljen, akinek nincs
hírneve. Volt olyan, hogy nem rendeltek például francia gyártóktól de, pártfogolták őket.
Furcsának tűnhet, hogy a helyi mesteremberek nem próbálták javítani a munkájukat, amikor
dolgokat külföldre importáltak nagy mennyiségben. De be kell látnunk egy tényt, hogy a
páncélkovácsok nagy gondossággal őrizték a fém feldolgozásának részleteit, ami igen fontos
dolog volt a páncélkovácsolásban.
Vannak ugyan titkos eljárásokról leírások, mint például: csodálatos tavaszi vízről, megmérgezett ércekről és egyéb ilyen kedvelt mesés leírásokról, de ezek részleteket nem adnak. Az meglehet, hogy maga a fém volt jobb néhány területen. Seusenhofer úgy vélte, hogy az olasz anyag rosszabb, mint a németeké. Keveset tudtak a termelésről a Florentin páncélkovácsok. A páncélkovácsokat importáltak uralkodók és hercegek, hogy páncélokat kovácsoljanak nekik és így elkerüljék az utaztatás nehézségeit és iskolákat alapítottak. VIII. Henrik az uralkodása kezdetén átcsábította „Almain páncélkovácsot” Greenwichbe. 1624-ből származik egy leírás, amelyben ezeknek a külföldi kovácsoknak a leszármazottjai közül az
egyik elszántan megtagadta, hogy bárkit is megtanítson a kovácsolás rejtelmeire. A
páncélkovácsok egy része kivándorolt a 15. század vége körül Milánóból Arboisba. Úgy tűnik
híres mesteremberek, nem csatlakoztak hozzájuk kivéve a Merate testvéreket, akik Miksának
és Burgundi Máriának dolgoztak.

Roberto di Sanseverino páncélja Antonio Missaglia által készített vért cirka 1470-ből szinte
ugyanazon terv alapján készült, mint a Hans Multscher által készített Augsburgi kisplasztika
kb. 1458-ből, amelyen Szent György látható páncélban.

Felhasznált irodalom:

Charles, ‘Ffoulkes’: The armourer and his craft from the 11th to the 16th century – 44 o.